JANICSÁROK

Gyakran olvasunk, hallunk a janicsárokról, kik voltak ők, ezt szeretném röviden bemutatni:                                                                                                                                                    A török szultánság iszlám alapokra épült rabszolgatartó állam volt. A rabszolgákat a keresztény államok megtámadása révén gyűjtötték és hurcolták a török birodalom területére, ahol pénzért eladták őket. A rabszolgagyűjtés legaljasabb esete, mikor fiúgyermekeket rabolnak el édesanyjuktól. Ezeket a gyermekeket szabadból szolgává, nemesből barbár szokások követőjévé alacsonyították. Eddig gyengéd anyai és apai kéz simogatta őket és vasárnapi misékre jártak a templomba és bölcs tanítóktól szerezték tudásukat, most barbár kegyetlenség áldozatává váltak. A gyerekek elvesztése egész életükre fájó sebet okozott szüleiknek.

A keresztény fiúk elrablását, begyűjtését, devsitme-rendszernek (vérfrissítési rendszernek) nevezték, mely kapcsán több százezer keresztény gyereket szakítottak el szüleiktől az oszmán birodalom fennállása alatt. Az ifjak többségéből erőszakkal janicsár harcosokat neveltek. 1395-ben döbbenet szavaival vetette papírra élményeit Izidorosz Glabasz, Thesszaloniki metropolitája, aki a kis-ázsiai útján szemtanúja volt annak, ahogyan a szultán parancsára fogdossák össze az őshonos görög keresztény gyermekeket a török katonák.

Ez a devsirme-rendszer bevezetése valószínűleg az 1380-as évek második felére esik, és csak betetőzte azt a folyamatot, amelynek során az oszmán-török szultánok fokozatosan rabszolga eredetű katonákkal és hivatalnokokkal töltötték fel hadseregüket és államapparátusukat. A szultáni dinasztiák a hűségére nevelt rabszolgákban látták azt az eszközt, amellyel hosszú távra biztosíthatták hatalmukat. Jeni cserinek, új seregnek nevezték el őket,  ruházatukat – a legenda szerint legalábbis – csodatevő, illetve hős személyek ruhadarabjaiból állították össze.

A janicsárság és az udvari szolgálatra rabszolgákat kiképző „elitiskola” utánpótlása a hadiszerencsétől függött. Például a a győztes 1526-os magyarországi zsákmány oly bőséges volt, hogy a szarajevói piacokon még két év múlva is olcsón lehetett e hadjáratból származó magyar rabszolgákat kapni. Ha viszont nem kedvezett a hadi szerencse, akkor nem mindig sikerült megfelelő korban lévő fogoly gyermekeket szerezni. Ezt az esetlegességet kívánták kiküszöbölni a devsirmével (vérfrissítéssel ), vagyis a keresztény emberek gyermekeinek begyűjtésével és átnevelésével. A devsirme

szedése szigorú szabályok szerint folyt. A töröktől meghódított országok háromévenként az ott található gyermekek tizedével szolgáltak az intézményesen rabszolgatartó oszmánoknak. A kijelölt területen kihirdették, hogy a beszedő biztosok –mikor érkeznek, hol és mikor kell a 10 és 20 év közötti nőtlen fiúgyermekeknek szüleikkel és falusi elöljáróikkal megjelenni.  A válogatást eleinte a kádi, majd a tartomány basája, később ezek megvesztegethetősége, illetve az előírások nem ismerete miatt valamelyik janicsárezred parancsnoka végezte. A gyermekét elrejtő és azt előadni vonakodó apát a háza előtt rövid úton felakasztották. A válogatás vonatkozó szabályait a janicsárok törvénye igen részletesen írja le: papok és falusi elöljárók gyermekeit nem szabad elvinni, ha valaki egyke, árva, testileg hibás (kancsal, nyomorék stb.), beteg (pl. ótvaros, pestises), körülmetélt (akár muszlim is lehet), azt nem lehet összeírni és elvinni.  Nős fiút akkor se vigyenek el, ha hitetlen, mert már kinyílott a szeme. És aki házas, az nem lehet a padisah szolgája. Iparos családból való fiút ne vigyenek el, mert a kézműves nem vállalja zsoldért a fáradalmakat, s otthagyja a szolgálatot… Ne vigyék el azt, aki már megjárta Isztambult, majd onnan visszatért a lakhelyére, mert nincs szégyenérzete. Túl magas termetű fiút ne vigyenek el; ostoba lesz. Ám ha fölöttébb jóképű, tegyenek kivételt, s az ellenség elijesztésére vigyék el padisahi testőrnek. Nagyon alacsony termetű fiút ne vigyenek el; bajkeverő lesz… Közepes termetű fiúkat szedjenek össze.

Az említetteken kívül nem volt szabad muszlimokat, grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni. Az iszlamizált bosnyákok azonban kivételek voltak, muszlim voltuk ellenére is volt közöttük devsirmeszedés, forrásunk szerint saját kérésükre.  Magyarország, igaz, nem tartozott a gyermektizedet adó rája országok közé, itt nem jelentek meg három évenként a török állam kiküldöttei, hogy elvegyék a gyermekek legjavát a mohamedán állam számára . Erre nem is volt szükség, hiszen Magyarország határterület volt, ahol folyton, megpihenés nélkül folyt a harc és közben a síró szüleiktőlelszakított magyar gyerekeket elhurcolták török földre.  

    A devsirme során összegyűjtött gyermekekről részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba osztották és elindították őket Isztambul felé. Ott a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján leellenőrizték, erőszakkal körülmetélték és hitük megtagadására kényszerítették a fiatalokat. Képességeik szerint három csoportba osztották őket: a szépeket és formásakat a szultáni palotához, az erőseket a palotakerthez irányították . Az átlagos képességű gyermekeket egy aranyért hét-nyolc évre eladták közrendű törököknek, ahol fizikai kiképzést és nyelvtanulást kaptak, kulturális asszimiláció céljából ingyen bérmunkásként foglalkoztatták őket.  Az európai származásúakat – szándékosan – Anatóliába, a kis-ázsiaiakat pedig az európai részre adták el. Hazaszökni, a tengeren átjutni csaknem lehetetlen volt, hiszen az isztambuli és a gallipoli kikötőket a szökött janicsár jelöltekre vadászó őrosztagok vigyázták. Amikor elfogták és visszavitték őket, gazdáik élelemadagjuk csökkentésével és veréssel büntették őket. A szökésben elkapott fiatalok esetében gyakori csonkításoktól, halálra éheztetéstől és ruhamegvonástól csak azért menekültek meg, mert a leendő janicsárok állapotát az illetékes aga megbízottja évente egyszer ellenőrizte.

Amikor leteltek a „tanulóévek” (vagy a kormányzat igényei úgy kívánták), a törökül már jól beszélő, az iszlám hitben és testileg megerősödött fiatalembereket az agák Isztambulba vagy Gallipoliba gyűjtötték, és napi 1–2 akcse zsolddal besorozták az ottani újoncszázadokba. Ettől kezdve az újonckaszárnyában, katonai fegyelem alatt éltek, ám még mindig nem láttak el katonai szolgálatot. A kiképzésnek ezt az időszakát – nem tudni miért – torba-, vagyis zsákszolgálatnak nevezték. Az is előfordult, hogy a törököktől visszaérkezett újoncokat közvetlenül a palotakertekben, a szultáni konyhán, az ágyúöntő műhelyekben, a hadiflottán, a kincstári sütödéknél stb. megüresedett helyekre osztották be. A több ezer főre rúgó állományt a kormányzat ingyen munkaerőként hasznosította, s – különösen Isztambulban – az összes létező állami közmunkát velük végeztette. A sárga színű, csúcsos süveget viselő fiatalemberek láthatók voltak minden középítkezésnél (főleg földmunkára, kőhordásra fogták őket), ők adták a városba tüzifát és jeget szállító hajók legénységét, ők javították és gondozták a vízvezetékeket, s ha kellett: hordárok, pékek, szakácsok, cukrászok, ácsok, mosodások, zöldségesek, nyergesek, kötőfékgyártók, patkolókovácsok, kertészek, szövők, alabárdosok, őrök és tűzoltók voltak . A megfelelőnek ítélt megterhelések lejártával hivatalosan is felvették őket a janicsárok testületébe. A kiképzés célja az volt, hogy hithű, gyökértelen harcosokat neveljenek a hadsereg számára, akik csak a padisahtól függenek.  A magyar eredetű janicsárok szabályos agymosáson estek át, elfelejtették velük gyökereiket és a mohamedánság magasztos eszméjével pusztították a hazájukat, ahol születtek! Az „agymosás” azonban nem minden esetben volt tökéletes, mert a janicsárok közül sokan még felnőtt korukban is beszélték őseik nyelvét. A csatában az első sorban kellett harcolniuk, pótolhatók voltak.

A janicsárság, mint reguláris udvari zsoldos gyalogság, az oszmán hadsereg az európai front háborúinak legfontosabb, gyakran csataeldöntő seregtestévé vált. Az igen jól kiképzett, zárt sorokban harcoló gyalogság a korai európai háborúkban a még lovagi harcmodort alkalmazó nyugati seregek ellen sikerrel lépett fel. Később puskát is kaptak, mely félelmetes harci erőt kölcsönzött nekik.

A fiatal keresztény gyerekek közül sokan előkelő beosztásba kerültek felnőtt korukra. A szultánok szabad utat engedtek a tehetséges, muszlim hittre áttérített emberek előtt. 1453-1623 évek (170 év) között például a szultán után a legmagasabb rangot képviselő 48 nagyvezírek közül csak ötnek volt török az anyja, negyvenhárman eredetileg rabszolgák leszármazottai voltak. Fontos pozíciókat foglaltak el a kereskedelemben, s szép számban képviseltették magukat a kultúra világában is; közülük került ki az énekesek, táncosok, zenészek és színészek java része. A hivatali előrejutásuk a tehetségüktől  függött.

A janicsárok megöregedvén a seregbe nem kellettek, magányosan, elhagyatottan fejezték be életüket A janicsárhadtest létszáma megalapításától kezdve folyamatosan növekedett, jelezve fontosságukat. A széles körben elfogadott, Halil Inalcik által közölt adatok szerint 1480 körül 10 000, 1568 körül 12-13 ezer, 1609-ben, tehát a 15 éves háború utáni években már 37-38 ezer janicsárral lehet számolni. Ez valószínűleg abból adódik, hogy a 17. század elejére az oszmán hadsereg már gyalogság – lovasság arányában kezdte megközelíteni a nyugati seregek hasonló seregtestek közötti arányát, ami jól mutatja az európai viszonyokhoz való széleskörű alkalmazkodását. A janicsár sereget állandó szervezeti egységbe nem tömörült kötelékek is kísérték. Ilyenek voltak az orvos, a sebész, az ellátó kereskedők és a katonazenekari  egységek.  A szolgálatban lévő janicsárok nagy része békében az isztambuli laktanyákban tartózkodott, és a szultáni udvarban, illetve a városban végzett különböző szolgáltatásokat. Egyik ilyen feladatuk a fővárosban elég gyakran előforduló tűzesetek eloltásában való részvétel, ennek elősegítésére a laktanyák bőségesen el voltak látva az oltási munkálatokhoz szükséges felszerelésekkel, emellett felügyelniük kellett, nehogy a tűzvész idején előforduló tumultusban valaki fosztogatni kezdjen. Egyes janicsárosztagok közbiztonsági szolgálatot is elláttak, ami kétféle lehetett: külső, azaz vidéki, illetve belső, azaz isztambuli . A külső szolgálat néha meglehetősen furcsa volt: egyes janicsárok – megfelelő bérért ugyan – vállaltak falvak őrzését a túlzott adót szedni akaró szpáhi emberei ellenében . Más janicsárok pedig isztambuli szolgálataikat felfüggesztve, önkéntesként voltak jelen kisebb, territoriális jellegű harcokban. 
A belső szolgálat magasabb zsoldot, és felemelkedési lehetőséget jelentett, ugyanis gyakran voltak a padisah mellett, akár testőrként kihallgatásokon, akár személyi szolgálatot végezve. Ez utóbbi lehetőségek azonban igen ritkák voltak, és csak kiemelt személyek kaphatták meg.

Az eredetileg igen szigorú törvények és előírások azonban nem sokáig voltak érvényben, vagy legalábbis nem sokáig tartották be őket. Az ideálisnak elképzelt hadsereg züllésének több okát is feltételezhetjük. Ha egy hadsereg a kormányzat egyetlen igazán erős támasza, akkor hosszabb, vagy rövidebb idő elteltével a sereg elkezdi követelni a hatalomban való reprezentációját. Ez történt a janicsárokkal is, több ízben robbantottak ki felkelést magában Isztambulban is. A török birodalom több fronton egyidejűleg folytatott harcai, és az ezekben elszenvedett tetemes veszteségek nem maradtak hatás nélkül az oszmán hatalom alappillérének tekintett janicsárságra sem. A legjobb katonák tekintélyes része elesett a csatatereken, s a helyükre egyre kevésbé tudtak megfelelően kiképzett és kinevelt embereket állítani. A birodalom anarchikus gazdasági viszonyai, a pénzbevételek csökkenése a szervezet anyagi alapjait ásták alá, s ez arra kényszerítette tagjait, hogy törvénytelen eszközökkel segítsenek magukon. A mindig is túlterhelt szultáni rendszerben valóságos belső háború folyt a javak újraelosztásáért, és ez oda vezetett, hogy a szervezet hosszú idő alatt kialakult és meggyökeresedett hierarchikus rendszere megbomlott, a fegyelem jelentősen meglazult. A janicsárok a törvényi tiltás ellenére egyre gyakrabban kezdtek különböző – leginkább kézműves – munkákat végezni, jó részük, jóllehet a szultánok hallgatólagos engedélyével, megnősült. Amíg emellett a kötelezettségeiknek eleget tettek, addig semmi gond nem volt, a 17. századra azonban a fegyelem olyannyira meglazult, hogy egyes janicsárok hadjárat esetén maguk helyett másokat küldtek jó pénzért a seregbe, míg maguk továbbra is űzték „mellékfoglalkozásukat”. A fokozatosan lezüllő hadsereg a 17-18. század folyamán már harcászati feladatait sem tudta megfelelően ellátni, de nagy számuk, széles társadalmi támogatottságuk és testületi szellemük erőssége igencsak elnyújtotta a janicsár hadtest agóniáját, és végül csak véres leszámolások keretében sikerült őket feloszlatni – a 19. században.

Erdei László

Felhasznált írások: https://www.arcanum.hu/

http://epa.oszk.hu/00000/00018/00081/pdf/EPA00018_hadtortenelmi_1996_02_055-081.pdf